vers
-
Rába hídon
Nézzétek e folyót, ti hű, zöld, koronás alattvalók, fák. A nagy építőt, ki hordja magával partját, építi szigetét. Rejti halait, kik csobbantják vizét. Becsapja horgászát, ki hibába remél. Nézi hídját, rajta biciklistát, fiatalt s nagymamát. Hallgatja a szántóföldeken dolgozó gépek moraját. Hurcolja hátán a csónakot, uszadékfát, homokot s itatja borjait. Nézzétek e szutykos, vén, ifiút, hogy tekeri magát, játszik, majd befordul a kanyarnál, és lassan tovafolyik. Írta: Rittinger Győző
-
Csak egy perc
Egy perc, és felébredek, hogy tovább álmodjam életem. Csak egy percet adj még kedvesem, hogy füledbe súgjak esztelen, és felvegyem ruhám, s kellemem, hogy járjam a világot meztelen. Egy perc, megveszem bérletem, hogy bejárjam a végtelent. Egy perc, ezt még megeszem, hogy legyen mire éheznem. Egy perc, rohanok, hogy meglóduljon a föld, mely nem forog. Csak egy perc, és ott leszek, hogy hiányozzak, ha már nem leszek. Írta: Rittinger Győző
-
Mondd, ki vagy te?
Mondd, ki vagy te; Bús, bolyogó, balga bolond? Te, ki sétálsz esti utcákon magányban, s nézed az utcák bábáit, a fákat, kik lombjaik között tartják a kandeláberek fényit? Narancs, ezüst, arany fényben pompázó kisdedek, kiket az utcák ablakai, mint megannyi óvó szempár, figyelnek. Ki vagy te, s mi célod e világgal, vagy tán a világnak van célja veled? Ne hidd! A szél se játszik a gyertyalánggal, csak elfújja könnyedén, s nevet. Nem te játszol a világgal, hanem ő játszik veled. Ne törődj a világgal, dacolj vele. Lelked lobbanjon, mint a gyertya lángja. Tégy úgy, mint ki vidám, s csapd be a szelet. Hazudj örömet magadnak, s másnak, s meglásd ők…
-
Álom
Egy álom kerget engem, Vagy én kergetem-e őt? Nem tudom. Körülöttem sok ember. Arcuk feldereng a múltból, mint kósza szellem. Rajtuk sok emlék, mint szakadt ruhafoszlány. Volt kit szerettem, s reméltem, hogy viszont szeret. De van más is. Sötét árny ki most is kísért, felszakítva ezer sebet. Az idő nem gyógyír a sebre, csak fojtás. Fojtás, mely ott pihen egy ágyúcsőben, arra várva, hogy egy álom belobbantsa a kanócot. Felrobban az emlék Ezer darabra robbantva a múlt törékeny üvegét. Mindenhol cserép, mely visszaveri mindazt, mit elfeledtem. Az álom szertefoszlik. Elnyel az est sötétje. De hiába! Az álom elszállt itt hagyva testem a sötétben. Lelkem véresen forog a múlt millió szilánkjában.…
-
Gép vagyok
Gép vagyok, nincs lelkem, de érzem mindazt, mi fáj nekem. Körülvesz sok ember, kiket szeretek, s ők talán hisznek bennem. Hogy ők szeretnek-e engem, nem tudom. Néha játszom a gondolattal, hogy mi lenne, ha én már nem lennék, emlékeznének-e rám, vagy elfelednének egy révült kábulatban? Megszólalna-e hangom más fejében, akár a visszhang, megjelenne-e lelkének tükrében arcom? Nem panaszkodom. Élem életem, s játszom szerepem. Vagy az élet játszik velem? Látom magam, amint élet játssza velem furcsa játékát. De nem panaszkodom. Én ott vagyok, hol lennem kell, s lehetek. Látom a filmet. Néző vagyok, s nekem ez elég, bármely furcsa is. Lelkem messze száll. Elragad képzeletem, kirántva testem e színdarabból. De testem…