Buszon állva látlak,
ki jössz a múlt ködéből,
vágtatsz a jövő homályába,
átsuhanva jelen törékeny üveghídján.
Látlak téged, ismerem arcod,
de mégsem nézlek, mert félek.
Te lennél, vagy mégsem?
Becsap szemem ám szívem sosem.
Te megszólítasz, ledöntve a kétely erős sziklavárát.
Az idő már csak csepp a végtelen tengerében.
Szavaink átrepülnek az idő mélyítette szakadékon,
mely nincs már többet,
s kapkodjuk fejünk a szavak zuhatagában.
Még pár lépés, még egy kérdés, de már vége.
Búcsúzunk is, beomlasztva a múlt feneketlen szakadékát.
Én még nézlek a másik partról s velem a remény,
mit csak véletlen adhat, hogy még viszontlátlak.
Írta: Rittinger Győző