Kis hűtött semmiség

Írta: Rittinger Győző

Már tíz perce, hogy bámulok a hűtőszekrénybe szememmel étel után kutatva. Miért romlik meg minden ilyen gyorsan? 

Nahát, ezt már négy hete vettem volna? Akkor ebből sem lesz vacsora.

Őt is fel kellene hívnom. 

Ma egészen jól elbeszélgettünk az Interneten. Csak annyit kellene tennem, hogy előveszem a telefonomat és kikeresem a számát. Persze előbb azért mégis jó lenne valamit enni. Bármit, csak valami gyors semmiséget. Már vagy este kilenc fele járhat az idő. Várjunk csak, miért nem mozdul a mutató? 

Ja, persze, biztosan lemerült benne az elem. Lehet már vagy tíz is. Ettől még ugyanolyan éhes vagyok, és a lábam is kezd fázni.

Meg kell állapítanom, nem nagy a választék. Pedig múlt héten bevásároltam. Vagy az az előző hét lett volna? A fene sem tudja.

Lehet, hogy inkább holnap hívom fel, elvégre későre jár. Nem venné jó néven. Maximum írok neki egy sms-t. Na semmi komolyat, csak egy olyan vicceset. Mondjuk, „Éhen haltam, de azért jól elbeszélgettünk”. Nem jó, ebben semmi vicces nincs. 

Megvan! Egy csomag virsli! Na, csak nem maradok éhen! 

Mégsem jó. Ehhez kenyér is kell. Persze lehet, hogy az még nem penészes. Legfeljebb száraz kicsit, de akkor megpirítom. Nem, inkább nem venném ki a zacskóból. 

Semmi pánik! Kitalálunk valamit, bár így szűkült a lehetőségek tárháza.

Biztosan nem vagyok teljesen normális. Sőt! 

Itt állok, egyre jobban fázik a lábam, gondolatban egy csodálatos nőről fantáziálok, miközben egy darabka trappista sajtot nézek, ahogy csendben zöldül hűtőm hidegében. Ez egész költői. Ezt még akár fel is használhatnám valahol.

Nem, azt hiszem, mégis csak holnapra hagyom a dolgot. Mármint nem a vacsorát, hanem a telefont. Péntek este van, ilyenkor biztosan beleveti magát az éjszakai életbe, hogy kieressze a gőzt, vagy ami rosszabb, éppen aludna egy fárasztó nap után, erre én meg jövök a zöldülő trappista sajtommal… 

Vagyis akarom mondani a vicces sms-emmel. Tiszta agyrém. Hülyeség az egész. Be kellene vásárolnom, kicserélnem az órában az elemet, és ezen a naptáron sem ártana fordítani egy-két lapot. Bár ahogy nézem tavalyi. Akkor ezt sem erőltetem. Tulajdonképpen minek ide naptár? A hűtőszekrényben is megállhatna az idő.

Jobban belegondolva azt a naptárat még szüleim hagyták a falon, amikor elköltöztek. Először csak elfelejtettem átfordítani. Azután nem volt időm, mostanában meg már nem látom értelmét, hogy forgassak lapokat egy naptárban. Szüleim is csak a képek miatt tartották ott szerintem. A kép pedig még jó.
Kockasajt! Ez lesz a megoldás! Natúr medve! Kicsi, tápláló, és még sohasem romlott meg. 

Nekem találták ki. Három darab még van benne. A többit akkor ettem meg, amikor egy hete hajnal három körül a konyha felé vitt az utam. Mondjuk, ezt ehetném a virsli mellé is, kenyér helyett. Nem, még sincs kedvem virslit főzni. Persze találhatnék egy nőt is, aki főz rám. 

De csak ezért nőt keresni? Ez túl önző, vagy nem is tudom. Ösztönöktől vezérelt, közhelyes praktikum. Ez is jó, talán felhasználom ezt is.

Ez már tényleg nevetséges. 

Enni, vagy nem enni? Ez itt a kérdés! 

Talán felhívni telefonon? Ez a nagy bökkenő! 

Elhívni vacsorázni valami romantikus, meghitt helyre. Vagy találomra be a belvárosba, német turistának álcázva magunkat enni két birkapörit egymillió-kettőért.

Most őszintén, itt állok már húsz perce a nyitott hűtőszekrény előtt a konyhámban, ahol a fali naptár szerint egy éve megállt az idő. Szerintem kevesebbért is vannak emberek zárt osztályon.

Megírhatnám inkább az egészet, minthogy ácsorogjak akár egy ütődött, és zagyván kavarjam a gondolataim nagy-nagy kuszasággá. Lehetne ez a címe: „A férfi, aki egy szál alsóban szembenéz a saját hűtőszekrényével”. 

Önmarcangoló tragikomédia egy felvonásban. Főszerepben Mr. Smith, az elmagyarázhatatlan foglalkozású angol, aki számot vet életével, majd a tragédia csúcspontján éhen hal. Szerepelhetne ez a sírkövén: „Bárcsak elcsípte volna a nyitvatartási időt.”

Miért nem tudja egy nő megmondani, mit vár egy férfitól? Ismerjük egymást régről. A napokban eszembe jutott. Írtam neki valami semmiséget afféle ürügyként – „Hogy vagy, mi van veled mostanában?” Gondoltam úgysem válaszol. Kevés lesz ez a kockasajt. 

Na mindegy. Szóval válaszolt. Kiderült, hogy ő is keres valakit, én is keresek. Mi kell ennél több? Vajon amikor azt mondta, találkozzunk úgy, mint barátok, tényleg azt akarta, vagy csak óvni akart egy reménytelenül romantikus balga bolondot? Ezt már fel kellene írnom: „reménytelenül, romantikus, balga bolond”. Vagy csak kíváncsi, hogy komolyan veszem-e azt, amit mond? Játszunk egymással, mint macska az egérrel?

Legyek vulgáris talán és egyek egy kis camembert? Régen, még a szagát sem bírtam. Gyerekként hogy utáltam. Vajon a kor előre haladtával miért támad gusztusa az embernek a minél büdösebb és zaftosabb dolgokra? Ezt is jó lenne megfejteni az Univerzum keletkezésének titka után.

Jó, vannak komolyabb kérdések az életben. Betegségek, mint például a rák. Ebből nem lesz vacsora, ha így haladok. Aludni sem fogok tudni korgó gyomorral. Amúgy sem jönne álom a szememre a mai nap után. Túl sok kérdés zakatol a fejemben. Legalább forgolódhatok az ágyban és sajnálhatom magam. Persze nincs rá okom igazán, nem vagyok halálos beteg, mint egyes, fejkendő-koronás, szárnyatlan angyalok, kik itt járnak-kelnek közöttünk amolyan hétköznapi hősökként.

Mondjuk ki, egyszerűen csak szerelmes vagyok! No és persze éhes. Bár esetemben most mindkettő gyógyíthatatlannak tűnik.

Sör az persze van. Nem mintha fogyna. Sosem iszom magamban, csak vettem, hogy legyen. Ha jönne valaki. Haver, ismerős, vagy éppen aki nem tudja helyrehozni a számítógépét, és ebből kifolyólag eszébe jutottam. Nade tíz doboz? Mondjuk, elfér és legalább nem romlik meg. Legalábbis egy ideig.

Ez már szánalmas, legyen vége! Jöjjön valaki, és egyszerűen lőjön le! Vagy csöngessen be egy kiló friss kenyérrel, paprikás szalámival és valami vajkrémféleséggel! A vajkrém nem is kell, most látom, az még van az alsó polcon. A vajkrém is a nagy túlélők közé tartozik.

A hűtő kompresszora már vagy öt perce bekapcsolt. Nem baj, úgyis le kell már olvasztani. A pára végtelen lassúsággal dermedt apró jéghegyekké hosszú hónapok folyamán. Ez nem volt annyira jó.

Ő is becsöngethetne. Kinyitnám az ajtót, és ott állna velem szemben sugárzóan mosolygó arccal. Szemében lobogna a tűz. Nem szólna semmit, csak csendben csurogna hajáról a víz, mert szakadó esőben átszaladt az egész városon keresztül hozzám. Rájött, nem tud nélkülem élni.

Jobban belegondolva, ezt nekem kellene megtennem, elvégre én vagyok a férfi. De ha ilyesmire vetemednék, akkor valószínűleg teljesen őrültnek nézne, nevet változtatna, és élete hátralévő részében letagadtatná magát a bérlőtársával. Rosszabb esetben vágna egy sajnálkozó arckifejezést, és azt mondaná – „Olyan édes vagy, de teljesen félreértettél.”. Különben sem esik az eső, és így nem is lenne olyan romantikus. Én pedig állnék ott édesen, megkeseredett szívvel. Gyűlök „édes” lenni. 

Főzzek talán egy pudingot? Ahhoz sincs túl sok kedvem.

Persze nézhetjük más szemmel is ezt a képtelen élethelyzetet! Boldog egyedüllét. Semmi kötöttség. A lakás akár egy kollégiumi szoba. Nem rendetlen, hanem férfiasan machos. Tej pedig még mindig van, úgyhogy egy amerikai filmeket idéző jelenet keretében még mindig kortyolhatok egyet a dobozból. 

Nem boxer van ugyan rajtam és nem fekete, de kicsire nem adunk. Nem, inkább maradjunk csak a racionalitás szürke talaján! Előveszek egy zacskós levest. Víz van, mikró van, csésze lesz, ha elmosogatok egyet.
Mintha valamit hallottam volna. Egy halk sípolást. Talán egy sms. Ki a fene lehet az ilyenkor? Már enni sem lehet nyugodtan.

Ezt Ő írta! Írt egy sms-t! Gyorsan, hol a nadrágom?

Elnézést, nem tudják véletlenül, esik kint az eső?