novella

A kisautó

Írta: Rittinger Győző


Ködös, szürke, téli délután haladt az autópályán. Szombat volt. Éppen szüleitől tartott hazafelé. Mint általában minden szombaton, most is ebédelni volt náluk. Már nem élt velük. Évekkel korábban elköltözött otthonról, mert azt gondolta mi ndenképpen saját lábára kell állnia az életben.

Ez az élet rendje – gondolta magában. Önállóvá válni. Volt állása, amiből kényelmesen megélt. Volt lakása, amit ugyan magától nem tudott volna megvásárolni, de szülei segítettek neki. Fájó szívvel engedték el, amit érzett ugyan, de nem foglalkozott vele. Tudatos énje kikapcsolt minden érzést, ami visszatartotta volna.

Jó ez így – nyugtatta meg magát minden alkalommal, amikor kétsége támadt.

Nem haladt gyorsan, de lassan sem. Felvette a többi utazó ritmusát, majd a megfelelő kijáratnál lekanyarodott a sztrádáról. Kényelmesen szállt ki az autóból. Szeme sarkából látta, ahogy a benzinkutas elindul felé. Már tudta mit fog kérdezni.
-Segíthetek valamiben?
-Nem köszönöm, megoldom, szia! – szavakkal jelezte, hogy nem kér segítséget.

Agya kicsit lassan dolgozta fel a külvilágot és csak utána gondolta át, hogy ez így nem ugyanazt jelenti, hogy “Szia, nem, megoldom, köszönöm!”, de túl gyorsan le akarta zárni a kommunikációt, ezért az elölről lespórolt “szia” szót kénytelen volt a végére biggyeszteni.

Nem érdekes, elvégre nincs jelentősége. Elrejtette őt a köd és szürke idő kusza gondolatival.

Mindig 95-ös benzint tankolt, de most a drágábbat választotta. Nem tudta pontosan az okot. Egyszerűen csak meglepte magát ezzel. Közelegtek az ünnepek, és ilyenkor hajlomos volt elintézni az ilyeneket “elvégre karácsony van” mondattal. Eközben végzett a tankolással is. Visszatekerte a tanksapkát és elindul a kasszához, miközben kabátja belső zsebében kotorászott bankkártyája után.

A pénztárnál egy ismeretlen nő állt. Általában itt tankolt, szóval már ismerte a legtöbb alkalmazottat. Odanyújtotta a műanyag kártyát.
-Kisautó lesz hozzá? – kérdezte a nő.

A férfi egy kicsit meglepődött, de aztán bevillant egy reklámrészlet valahonnan a tudatalatti rejtett bugyraiból és összerakta a képet.
-Igen.

Választott egyet és elindult a kocsijához. Közben vetett egy pillantást a kicsi, dobozba zárt autóra. Az addigi semmilyen hangulata egy csapásra vidámabb lett. Nem volt rá racionális magyarázat, miért változtatott a hangulatán egy ilyen gyerekes dolog. Elvégre csak egy műanyag játék. Mégis, amíg be nem szállt, szinte gyermeki áhítattal nézte az élénkpiros játékautót.

Amikor hazaért, és kiszállt, még az is átfutott az agyán, mi van, ha találkozik a házban valamelyik szomszédjával és az rácsodálkozik kinek viszi ezt a játékot, amit jól láthatóan fogott jobb kezében, ahelyett, hogy zsebre tette volna. Nem számít – gondolta magában. Ez most az én kisautóm.

Talán felidéződött benne a legutolsó alkalom, amikor apjától matchboxot kapott. Felért a lakásba, és gyorsan átöltözött, otthoni, kényelmes viseletébe.

Aztán nézte még egy kicsit a dobozt, a műanyag ablakot, ami mögött ott volt a játék. Óvatosan kibontotta és lekuporodott a parkettára, mint régen. Majd óvatosan fogta a hátrahúzható autót és letette a parkettára, hátrahúzta és elengedte. Nézte, ahogy az szépen elgurul. Kicsit jobbra kanyarodott. Az autó alján volt egy kis irányító szerkezet, amivel lehetett befolyásolni, merre menjen. Ezt megint csak roppant érdekesnek találta.

Mohón nyomogatta a kis gombokat, és figyelte, ahogy a parányi elektronika jobbra-balra kormányozza az első kerekeket. Próbálta jobbra és balra irányítani, bár mindig nekiment valaminek az autó. Ilyenkor odasietett és megnézte, nem tört-e le róla valami. Szerencsére nem, és újra útnak indította az autót.

Nem figyelte az időt. Újra gyerekké vált egy kicsit, aki csak arra koncentrál, merre fog elgurulni a játék és minek megy éppen neki. Hallgatta kerekek gurulását. Próbálgatta mennyire húzza hátra, hogy pont a szoba végén álljon meg. Teljesen lekötötte a figyelmét a játék.

Aztán felemelte az autót, felkelt a padlóról, hogy újra felnőtt lehessen. Letette a játékot a többi mellé, mert korábban is vett már párat, töltött egy csésze teát, s kinézett az ablakon.

-Undorító egy idő van – mondta ki önkéntelenül a szavakat.

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük